Kivágott fa törzsén állni, kétszáz éves fává válni,
csendben lombsuhogás lenni, egy levelet sem feledni.
Élő gyökerek a földben, föld mögöttem, ég előttem,
mozgás lenni mozdulatlan, eleven láng holt anyagban.
Lenni lánynak, lenni lágynak, origónak és forgásnak,
mozdulatlanban mozgásnak, nem-múlóban elmúlásnak,
üres csontban szélzúgásnak.
Lenni örökös zenének,
hogy éljenek, kik nem élnek, elhatározni, megtenni,
nem semmizhet ki a semmi.
Idő rétje, percek szirma, nyílik hullva, hullik nyílva,
magát faló televény, elmúlásban a remény.
Vérsurrogás az erekben, víz kering nincs-levelekben,
állni fájó bénaságban, szikrázni a néma tájban.
Akarat van, nincs szerencse. Ki-ki magát úgy szeresse,
úgy nézzen a fény tükrébe, vakító ég közepébe,
hogy amit lát, azzá válik, álmában él mindhalálig,
belélegzi az egészet: por, enyészet, sár, tenyészet,
sötétre fény, minden kikel – ha születtél, hát lenni kell.
Aki nézhet, nincs egyedül, fellegekkel borul-derül.
Aki képzel, széllel járhat. Aki indul, el nem fárad.
Ő a cél és ő az út is, ha nem mozdul, eljut úgyis,
egy lépéssel százat megtesz, amit gondol, máris meglesz.
Kivágott fa törzsén állni, innen megtörténhet bármi,
a holt gyökér van is, nincs is, szabadság is, és bilincs is,
lenni vér és lenni szél, mennyi láz és mennyi tér,
vonal lenni, pont lenni.
Minden élet pont ennyi."
